2022-197/6

- A 2022-197/6 kódjelű kamra ellenőrzése. A burkolat ép, az áramellátás folyamatos. A hibakód tároló üres. Az alany sértetlen, életjelei megfelelőek.

A munka egyszerű volt és monoton: vizuális ellenőrzés és beszéddel történő naplózás. Semmilyen érzelmet nem lehetett felfedezni az arcán.

* * *

- Tökéletes! - a férfi mosolygott: a kettéhasított hasáb szinte két egyforma darabra esett szét és hullott le a tönkről. Reggel óta fáradhatatlanul dolgozott a téli tüzelő előkészítésén, amely a kandalló romantikus melegének ígéretét hordozta. Amikor néha megállt egy rövid pihenőre végignézett a nyár színeiben pompázó völgyön.

- Csodás illata van! - ölelte meg hátulról a nő derekát, aki éppen elkészült az ebéddel. Lágy csókokkal halmozta el a nyakát és a fülét.
- Köszönöm.. éppen időben, most készült el! Szólsz neki..?

A férfi felment az emeletre, bár sejtette, hogy mivel a lánya most is későn kelt, ezért későn (és egyedül) reggelizett ezért most sem fog csatlakozni hozzájuk. Ez mindig szomorúsággal töltötte el, bár ennek igyekezett semmi jelét nem mutatni.

- Nagyon finom volt, köszönöm!
- Nem kell minden nap megköszönnöd, ez természetes!
- Nem, nekem nem: Mindenért hálás vagyok!

Elég későn, a negyvenes éveik közepén találtak egymásra, már alig remélték, hogy ennyire szerelmesek és boldogok lehetnek. Közös hullámhosszon rezgett a lelkük, a testük, minden érintésnek súlya és visszhangja volt, a férfi rajongott a nőért, támogatta, segítette, a nő pedig igazi otthont, családot teremtett számukra.
Szerették egymást.
Aztán valami történt. A változás gondolata a nőben indult el, és úgy döntött, többé nem lesz szerelmes a férfiba, ezért egyik este összepakolt és elment.
A férfi igyekezett csendben és egyedül összeomlani. Minden szeretetét a lánya felé fordította, újra kettesben vacsoráztak együtt a városban - és beszélgettek.
Másnap reggel azonban már ő sem volt a szobájában. Nem volt sehol.
A férfi nem kapott levegőt. A földön zokogott: Hirtelen halál.
A világ, amit szeretett és ismert megszűnt létezni. Zuhanni kezdett. Sosem volt társaságot kedvelő ember, de most egészen minimálisra csökkentette a társadalmi érintkezéseit. Álarcot kezdett hordani. Kedvesen és udvariasan viselkedett mindenkivel, de amint bezárta autó vagy a ház ajtaját fájdalom futott végig rajta, elöntötték az érzelmei és sírt.
Hónapok teltek el. Hideg tél fogta körül a házát, de sokszor már fűteni sem volt kedve. Nem főzött, a mélyhűtő tartalmát fogyasztotta el lassan, és ha muszáj volt - kizárólag este - akkor elment vásárolni. Mindenből csak keveset vásárolt, és szánalmasnak érezte magát közben.
Gyerekké változott, saját magát nyugtatgatta. Magzatpózban tudott csak elaludni. Azt hitte, idővel jobban fogja magát érezni - de tévedett. A hiányból félelem lett, a félelemből pánik, boldogtalansága örömtelenségbe csapott át.
A múltban élt, elveszve az emléki között. Amikor éppen jobban volt, akkor a jövőbe tévedt, igyekezett nem jelen lenni. Fájdalomra kondicionálta magát: a felidézett képek már nem okoztak neki örömet, viszont a boldog élet hiánya okozta fájdalom egyre erősebben égette.
Tavasszal egyre többet kezdett dolgozni, minden szabad percét beosztotta. A tevékenységekkel próbálta elvonni a figyelmét a traumáról és persze elodázta a feldolgozást, a megoldás keresését is. A naptár a falon egyre színesebb és sűrűbb lett, mindig akadt valami tennivaló: Egyik nap a füvet nyírta le, máskor a konyhát és a fürdőszobát festette át, takarított, szerelgette az autóját, nyírta sövényt. A sok feladat nem jelentette egyértelműen, hogy holnap is élnie kell, de benne volt a lehetőség: ha túléli a következő éjszakát is, majd megcsinálja. Nem szeretet pihenni, mert akkor szembe kellett néznie a történtekkel - erre éppen elég volt neki az éjszaka, amikor magába roskadva feküdt az ágyon, és a (túlbiztosított, kombinált) halálát tervezgette.
Semmilyen érzelmet nem lehetett felfedezni az arcán.

A hirdetést egy vásárlás alkalmával látta meg. Meditáció - hirdette a rövid üzenet. Adott neki egy esélyt, és egyik reggel elment. Örült, hogy nem kell beszélni, kérdésekre válaszolni, mosoly-álarcot hordani: vonzotta a csendes, békés ülés. Pontosan tudta, hogy ezzel sem fog megszabadulni a szenvedéstől, de lett egy újabb kapaszkodója, amely lassította zuhanás közben. A reggelenkénti fél óra újabb feladat volt a naptárban, rendszeressé váltak az alkalmak, és egyre hosszabb pillanatokra segített neki a semmiben lenni, érzések és test nélkül lebegni.
Nyáron egyre több élmény váltotta fel a munkát. Órákig sétált az erőben - amit régen nagyon szeretett -, több ezer kilométert tett meg az autójával, új helyeket fedezett fel, új ízeket kóstolt - mégsem örült: nem érzett már semmit. Csak pillanatokra tudott kiszakadni a saját maga épített börtönből.
Több hónapnyi meditálás után, ősszel vette észre a terem falán a kardot. Bár nem akart beszélgetni, győzött a kíváncsisága, egyik reggel tovább ott maradt, és megkérdezte, mi célt szolgál a fegyver.

- Ez? Ez egy eszköz, amivel esténként meditálunk. - Mosolygott a mester - Az életet adó kard.

Először nem értette. Mindig is elfogadta a halálát - jelenleg vágyott is rá - de vegyen egy halálos fegyvert a kezébe? Hogyan tudna ez megváltoztatni bármit?
De este már ott volt. És másnap is. Kezében a karddal mintha el tudta volna vágni a múlt és a jövő béklyóit, egészen tisztának, erősnek érezte magát, a gyakorlással töltött időre kizárta a zuhanást, és lebegett.

* * *

- A 2022-197/6 kódjelű kamra ellenőrzése. Üdvözlöm újra. - mosolygott az android miközben egyik kezét a férfi kezére tette. - Kérem maradjon nyugodt, most ébredt fel a hibernációból. Hamarosan jobban fogja magát érezni!

- Mintha hosszú éveket éltem volna…
- A REM fázisok általában aktívabbak ebben az állapotban, ez teljesen természetes.

Az android máris a következő kamrához lépett. Most - annak köszönhetően, hogy emberek is láthatták - már nem energiatakarékos üzemmódban volt: a járásnál jóval praktikusabb és gyorsabb kerekei helyett ismét a lábait használta helyváltoztatásra, mozgatta a fejét, a szemeit, végtagjait - és érzéseket fejezett ki.

Az áramvonalas hajótest eközben kilépett a hipertér örvénylő színkavalkádjából.