A tükör

A gyönyörű - de korántsem hivalkodó - táncterem egyik falát hatalmas, antik keretben lévő tükör borította. Először a nő lépett a fényes padló közepére, majd kisvártatva megérkezett a férfi is: szép testtartással, kezét előre tartva kérte táncra partnerét. Egy hatalmas mosoly erősítette meg a választ, és a következő ütemre már együtt tették meg az első lépést.

A nő könnyedén, előkelően mozgott, minden jel arra utalt, hogy ő tud jobban táncolni - ennek ellenére csak ritkán és rövid időre vette át az irányítást: élvezettel hagyta, hogy vezessék. Folyamatos bátorítása elérte a hatását - ráadásul a férfi a kreativitását is felhasználta, hogy tapasztalanságát ellensúlyozza -, a köztük lévő összhang azonban nem a jártasságuk mértékének volt köszönhető: a szemeikben égő tűz arról árulkodott, hogy szeretik egymást.

Játszottak a térrel, a távolsággal - a kötelék azonban minden pillanatban szoros maradt közöttük. Időről-időre összefonódtak, élvezték a testek közelségét (ezekben a pillanatokban a férfi mindig megajándékozta magát a nő illatával). A termen kívüli idő megszűnt számukra létezni, tökéletes pillanatok követték a lépéseiket, mosolyogva váltak eggyé a tánccal és egymással is.

Az időtlenség szövetét az eddig csak megfigyelő, játékos szellő szakította el. Új arcát mutatta, megerősödött és viharfelhőkkel borította el a napfényt. A szoba elsötétedett, az ablakon kíváncsi falevelek érkeztek, hogy egy pillanatig ők is kipróbálhassák a tánctudásukat. A nő figyelmét felkeltették a változások, már nem nézett a férfira. Kezeik szorítása gyengült, a mozgásuk lelassult. Minden lépésük egyre nehezebb lett, a padló keservesen nyikorgott, recsegett a cipőik alatt. A keringőző falevelek és a por lassan mindent beborítottak, a zene hiábavalóan küzdött: a szél dühösen fújta el a hangjait.

A beállt csendben a nő szembefordult a tükörrel. A fakó kép egy idős nő kék szemét és ráncait mutatta a táncterem romjai között.