Arc

Ezen a télen a hideg magabiztosan uralta a természetet: mit sem törődve a tavaszt jelző naptárral, fagyos öblöket mart az ébredni vágyó földbe.
A hosszú tél összezárta a családot a kis házban, s bár a kemencében lobogó tűz lángjánál csak a köztük lévő szeretet volt nagyobb, a férfi egyre jobban vágyott az egyedüllétre, a megtisztulásra, saját gondolataira. Mivel az omladozó falú tűzifatárolóban már csak kisebb ágak maradtak, az első melegebb napon megélezte nagy tiszteletben tartott, sokat próbált fejszéjét, és nekivágott az erdőnek. "Felmegyek a hegyre, ott több a száraz ág" - mondta röviden és elindult. A családja már pontosan tudta, mit jelent ez: mivel hosszabb utat kell megtennie, két napig lesz távol, hogy elég fával térhessen vissza, ezért kint fog aludni az erdőben.
Már az odavezető út is békével töltötte el. Gyorsan megtalálta a megfelelő helyet, és azonnal dolgozni kezdett. A fejsze jól forgott a kezében, a mozgás melegen tartotta a testét, gyűltek a hasábok. Alaposan el is fáradt. Este a tűz lángjánál megnyugvással nézegette a gondosan elkészített, rovásokkal díszített szerszámot, amely előtte az apjáé és a nagyapjáé volt.
Mélyen aludt. A hajnal szokatlan álomfoszlányok gyűrűjében talált rá, nem emlékezett mindenre, de volt valami zavaró az éjjeli élményei között. 
A kis szekéren másnap délután nagy halom tűzifa várta az indulást. A férfi óvatosan fékezgetve, a házáig tolta a kocsit. A teste fáradt volt, de a lelke feltöltődött, nyugodt volt az elméje, szíve pedig már lányát és fiát kereste: "Biztosan az anyjuk mellett ülnek a kemence szélén, és várnak engem - meg persze a meleget." - gondolta.
Kimelegedve, ölelésre tárt karokkal lépett be az ajtón - de senki sem futott oda hozzá. Felesége rémülten kapta kezét a szájához, szó nem hagyta el az ajkát, a gyerekei idegenként néztek rá.
Mi történt?
Szólni akart, de nem tudott, zavarba jött, de nem tudta, mitől, lépni akart - de már ott állt előtte a felesége egy kis tükörrel a kezében. Látta magát. Látta arcának egy részét, amely az övé volt - és látta azt is, ami hiányzott róla: a szája és az orra.
Könnyes szemmel nézett a feleségére, aki csendben átölelte.
Aznap éjjel csak pár órát tudtak aludni. Reggel a férfi rémülten vette észre, hogy a felesége arca is megváltozott... Az első ijedtség után fiukat küldték az orvosért, aki bár gyorsan megérkezett, értetlenül állt, semmilyen tanácsot nem tudott adni az ismeretlen jelenséget látva.
Másnap már ő és aznapi páciensei is megfertőződtek, harmadnapra azok családtagjai is - és minden felnőtt, akivel találkoztak. Az utcákon egyre több arc nélküli ember bolyongott. A többiek kerülték őket, amíg lehetett, de hamarosan szinte a falu összes lakóját megfertőzte a kór. A meleg ruha, a sapka eltakarta testük nagy részét, s mivel az arcuk egy része hiányzott, még a közeli barátok is nehezen ismerték fel egymást. Félelem és szorongás kerített hatalmába mindenkit, a családok bezárkóztak, az utcák elnéptelenedtek. Csend lett, még a tavaszi napsugarak sem tudtak életet lehelni a dermedt közösségbe.
A postás még kitartóan dolgozott. Ő - tudtán kívül - szállította a fertőzést, és hozta a híreket a szomszéd falvakról, ahol hasonló volt a helyzet. Bár a gyerekek és egyes felnőttek egészségesek maradtak, senki sem tudott ellenszerről.
Hetek teltek el így. A virágzó fák már javában ünnepelték a természet megújulását, a tavaszi munkák azonban késtek.
A férfi gondterhelten nézte a fejszéjét. A fia örökségét tartotta a kezében, de a jövő bizonytalanná vált. Végigsimított a faragott nyélen, és egy könnycsepp gördült le az arcán - ekkor kislánya lépett elé, és finom ujjaival letörölte azokat. Mosolyogva simogatta apja új arcát, majd elővette kedvenc tollait, és alkotni kezdett. Vidám, kedves, élettel teli orr és száj született a keze alatt, s amikor kész volt, csak ennyit mondott: "Valaki leradírozta az arcodat, de én újra megrajzoltam. Kész vagy, Apa!"

És az Apa újra mosolygott.