Az utazás

Augusztusi 27-e volt, péntek, 13 óra 45 perc.

A férfi ekkor állt fel a műemlék jellegű faragott asztala melletti forgószékről. (15 perccel a munkaidő vége előtt, de ez megbocsátható, ha figyelembe vesszük, hogy mindennap korábban érkezik.) Végigsietett a hosszú, díszes folyosón, lement a lépcsőn, át a föld alatti alagúton, s az épület előtt álló kék színű kerékpárjához sétált. Örömmel állapította meg, hogy a hőmérséklet kellemesebb lett a hűvös reggel óta. Elindult. A karkötője folyamatosan mérte a pulzusát a megtett 3.42 km alatt - bár erre nem volt nagy szükség, hiszen az általában 12 percig tartó testmozgás nem volt túlságosan megerőltető számára. Aznap azonban valami változott. A bal fülében már több mint két éve hallotta a saját szívverését, és mivel az elmúlt hónapokban sokkal csendesebb volt a jel, feltűnő volt, hogy most visszatért. Most? Vagy pár napja? Igen, valószínűleg a hétfői találkozás volt az oka, mert azóta a szívét is nehezebbnek érezte. Több mint egy hónapja búcsúzott el a nőtől, akit még mindig szeretett, és akivel hétfőn újra találkozott. Akkor a beszélgetést az ész uralta, de a háttérbe szorított szív azóta lázadásban tört ki. Egymás után hagyta maga mögött a hidakat, de az elfojtott érzések még mindig nyomasztották. Talán a mai utazás segíteni fog - gondolta. Egy hete is megtette a több mint kétszáz kilométeres utat, hogy meglátogassa a szüleit, és ma ismét erre készült - az öccse 40 éves lett, és családi-ünnepi ebédre volt hivatalos. A kerékpárját a tárolóban hagyta, és az ezüst Mazda felé vette az irányt. Az autóban - mint már napok óta - kisebb adagokban törtek rá az érzés-hullámok, miközben újabb 14 perc alatt Budaörsre érkezett. Halvány mosoly futott át az arcán, mert arra gondolt, hogy a szerelő elkészült a tömítések cseréjével, így a másik autóval fog utazni. Felkapta az autókulcsot és a gördeszkáját - majd ez utóbbit az ajtó előtt leejtette a betonra. Látszott a sérülés, de az üvöltés a férfiban néma volt, csak belül tombolt a jelen újbóli elvesztése miatti tehetetlenség. A műhely közel volt, az út nagy része lejtett, ezért csak állni kellett a deszkán és gurulni. Szabadság, napfény, levegő - és ez még csak a mai nagyszerű délután bevezetője! Kifizette a munkadíjat, beült a kék Miatába, rámosolygott a mellette álló autóban ülő kislányra (aki érdeklődve nézte a tető hátrahajtását), s hazahajtott. Gyorsan bepakolt a hátizsákjába, majd elindult lemosni a nyest-lábnyomokban gazdag gépet. Ezt mindig örömmel csinálta, a sok rózsaszín hab szórakoztatta, az autó mérete miatt pedig nagyon gyorsan végzett. Már induláskor eszébe jutott, hogy az ingét otthon felejtette - a jelentudatossága akkor sem volt meg -, ezért visszament érte, de már a következő lépésen gondolkodott: a tankoláson. Felvette a sapkát, az ujjatlan bőr autóskesztyűt, és elindult kedvenc benzinkútja felé. A navigációs alkalmazás a belváros felé akarta terelni, de - miután múlt vasárnap közel egy órán át araszolt a lányával Budapest határától Budaörsig a metrópótló buszok és a tűzijáték okán lezárt rakpart miatt - ezt többször felülbírálta. A kútig vezető út még gyors volt, utána viszont a város mozdulatlanságba dermedt. Egy nyitott autóval persze minden perc öröm - és az első fél óra még valóban annak is tűnt -, utána azonban már kezdte érezni a türelmetlenség jeleit. Minél kevesebb időt szeretett volna autópályán (és főleg autók) között tölteni, ezért a Mátra felé igyekezett. Egyetlen kérdés zakatolt a fejében: az erdő, a hegyek - mikor érek már oda?

A főváros határát elhagyva már a program is együttműködőbb volt (a terelések és a balesetek miatt), ezért Gyöngyösnél elhagyták a rohanó autótömeget. A táj egyre ismerősebb lett, és jött a felismerés is - persze, hiszen nyár elején is erre járt, csak akkor száz hasonló autó vette körül -, és ott ült mellette a szeretett nő, az autóhoz illő kalapban. A férfi akkor még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó közös hétvégéjük. Miközben az autóra és az útra figyelt, ismét érezte, hogy a szívét egy erős marok szorítja, a fülében pedig egyre erősebben lüktet a vér. Gyorsabban, még gyorsabban! Az autó könnyedén siklott a kanyarokban, és hamarosan el is érkeztek az első nagy - esőfelhőhöz. A tetőponyva a helyére került, beszűkült a tér, még kisebb helyen tomboltak az érzések, és egyre távolabb került a szabadság érzése is.

A férfi figyelme a jövőre irányult. A Felsőtárkány-Lillafüred szakasz volt az egész utazás célja, értelme, kiteljesedése. A hatalmas bükkfák ölelte kanyargós aszfalt, ahol végre teljesen önfeledten eggyé lehet válni a géppel, ahol madarak éneke kíséri a motor hangját, ahol a fák lombkoronái játszanak a napfénnyel, ahol végre eltűnnek a gondolatok, az emlékek, tiszta lesz a tudat, élesek az érzékszervek, ahol végre elcsendesedik a szív. Minden megtett kilométer ehhez vitte közelebb, miközben az esőcseppek doboltak a tetőn.

A jelenbe az rántotta vissza, hogy úgy érezte, megfeszül a torka és a rekeszizma. Nem vett levegőt. Nem tudott visszaemlékezni rá, mióta vezet görcsösen, oxigén nélkül, és azon gondolkodott, vajon meddig bírja még. Meglepődött, hogy már nincs szüksége a légzésre. Közben tisztulni kezdett az ég, a felhők szétnyíltak, és beengedték a nap sugarait. Milyen szép - gondolta a férfi, miközben hátrahajtotta a tetőt. Meglepetésére a folyamat itt nem állt meg. A teljesen tiszta ég színtelen lett, eltűnt a nap, az út menti fák apró darabokra estek szét, a táj egyszerűen elpárolgott. Már csak az út volt előtte, majd szép lassan az is elhalványodott: egy egyszínű térben száguldott az autó és a sofőrje.

"Az emberiség egy virtuális valóságban él, igazam volt!" - Ez volt az első gondolata, ám miután alaposan megfigyelte a körülményeket, rádöbbent az igazságra. Mert egyáltalán nem érzett semmit. Súlytalan lett minden. Nem tudta felidézni, hogyan és mikor történt, mert a tudata a jövőben járt, a szíve pedig a múltban... de eszébe jutott, régebben milyen sokszor gondolt arra, hogy ha lehetne választani, autóban szívesebben halna meg. Most pedig már csak mosolygott azon, hogy végül a ló és lovasa egy gyönyörű közös sírban nyugszanak, valahol a Mátra és a Bükk-vidék között.