Béke

A nap már nem világította be a szoba falát, ahol fényképek sorakoztak: egy apa és a lánya közös emlékei. A férfi lefeküdt az ágyba, az oldalára fordult és becsukta a szemét.
- Ölelj át! - kérte.
Szerette hátulról szorosan magához ölelni a nőt, aki a karját ilyenkor az övé alá bújtatta. Békés, tökéletes összefonódások voltak ezek egy végtelen percben. Sokszor így is aludtak el.
- Ölelj át, csak még utoljára, egyetlen egyszer.. - suttogta a férfi, miközben már sírt.
Minden este sírt. Próbálta életben tartani az emléket - és ezzel együtt a veszteség okozta fájdalmat is. Mennyi idő telt el? Mióta van egyedül? Egy éve..?

Már nem tudott tisztán gondolkodni. Nem kereste a válaszokat. Nem akart segítséget kérni, megoldást találni, traumát feldolgozni. Nem voltak tiszta emlékei arról, hogyan vesztette el a lányát miközben átélte élete legnagyobb szerelmét - és ma már mindketten a múlt részei.

Eltűnt az öröm az életéből, már nem tudott mosolyogni sem. A lelke halott volt, a teste pedig lassú szenvedésre készült. Persze tudta, tudta, hogy semmi sem tart örökké, hogy bármikor vége lehet, bármikor véget vethet a fájdalomnak.

A sziklát látta maga előtt. Sosem járt ott, csak a szakadékban mellette, de kiváló helyszínnek tűnt. Kifestette a lakást, elkészítette az új verseskötetet majd leírta az érzéseit a lányának, és egy borítékban hagyta.

Nem vitt magával csak egy kést - és két fényképet.
Naplemente volt. Megszületett az utolsó haiku. Hálás volt a teljes, boldog pillanatokért.
A vágás iszonyú fájdalommal járt, mégis, mosolyogva zuhant a szakadékba.

Talán a következő életben.. akkor talán jobban sikerül.

Magányos szikla
ormán az út véget ér-
- szeretetlenül.