Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kicsi ország, amelyet Kedebennek hívtak. Az ország egyetlen városának faházait hatalmas fák törzseire építették, közöttük függőhidakon és csigalépcsőkön lehetett közlekedni. A város lakói sosem ereszkedtek le a földre, számukra az ismeretlen, veszélyes és tiltott terület volt.
Az országot a herceg irányította, aki a bölcsek tanácsával együtt hozta a döntéseit, amelynek köszönhetően a város minden élőlénye szabadon és boldogan élhetett.
A legboldogabb emberek mégis a hercegi pár voltak, mert egy meleg nyári hajnalon egy kislány érkezett hozzájuk, akit Annabellnek kereszteltek el. A hercegnőt nagy szeretetben nevelték, gyorsan cseperedett. Először beszélni tanult meg, majd járni - első lépései megtétele után máris elindult, hogy felfedezze a várost. Szívesen játszott a többi gyerekkel és az állatokkal is, hangos kacagása sokszor töltötte be a fák lombjait.
Annabell hercegnő vidám, jószívű és okos teremtés volt, bájos cserfességét mindenki nagyon szerette, így mindenki örömmel készült a hatodik születésnapjára. A mókusok diót és mogyorót, a madarak tojásokat ajándékoztak a szakácsoknak, hogy tortát süthessenek, a szabó pedig éjjel-nappal a születésnapi meglepetés ruhán dolgozott.
És elérkezett a várva-várt nap!
Annabell hercegnő korán kelt, a szokásosnál is alaposabban fésülködött, a legszebb hajcsatokat tette a hajába - és közben folyamatosan mosolygott, hiszen nagyon várta már a számára legfontosabb ünnepet. Reggeli után kilépett a kapun, és elámult a látványon! A fákat virágkoszorúk díszítették, minden hídon és lépcsőn őt figyelő emberek állnak, a fák ágai pedig meghajlottak a rengeteg állat alatt.
Csend volt, majd mindenki egyszerre kiáltott fel: Boldog születésnapot Annabell hercegnő! A hercegi pár pedig eközben átadta az ajándékot. Annabell megilletődve bontotta fel a csomagot, majd hangosan ezt kiáltotta: - Köszönöm mindenkinek! - és közben halkan megkérdezte a szüleit: - Felpróbálhatom? Szinte meg sem várva a választ felfutott a szobájába, és pár perc múlva már az új, rózsaszín és lila színekben pompázó ruhájában tért vissza, hogy elfújja a gyertyát, majd mindenkivel közösen elfogyasszák a tortát. Ekkor azonban óriási viharfelhő úszott a lombok felé. Pár perc múlva már óriási szél tépte a fák leveleit, hatalmas cseppekben hullott az eső, és megjelentek az első villámok is.
- Jajj, a szülinapom! - suttogta könnyes szemmel Annabell hercegnő, aki ott állt az esőben, és nézte, ahogy mindenki a házába menekül.
- Annabell, gyorsan gyere be! - kiáltotta a herceg, de hiába.
A következő villám ekkor belecsapott a hercegi otthonba. A fa derékba tört, és az égő lomb a házzal együtt recsegve-ropogva a mélybe zuhant.
Annabell hercegnő sikítása az egész városban hallatszott, a zokogást nem tudta abbahagyni. Csak állt a fa csonk tetején, és a mélységet bámulta.
A vihar csak egy óra múlva állt el. A hercegnőt meleg takarókba burkolva próbálták vigasztalni, de hiába. A legbátrabb katonák önként jelentkeztek, hogy leereszkednek a földre, és megtudják, mi történt. Több kötelet is össze kellett kötniük, hogy le tudjanak mászni, és csak nagyon lassan tudtak haladni. A földön, a sötétben csak a ház egy részét találták meg, a hercegi párnak azonban nyoma veszett - a folyóvá áradt patak sodorhatta el őket. Annabell hercegnő megköszönte a híreket, lepihent - de titokban elhatározta, hogy éjszaka elindul, és megkeresi a szüleit, mert remélte, hogy még életben vannak.
Hajnalban ébredt. Enni- és innivalót csomagolt, és pár hasznos dolgot is magával vitt az utazásra. A kötél szerencsére még a fához volt erősítve, így elkezdett lefelé mászni. Egyre jobban fájtak az izmai, a tenyerét kidörzsölte a durva kötél - de nem állt meg. Már reggel volt, amikor megérkezett a sötét, hideg földre. Készített egy fáklyát, tüzet gyújtott, és a fénynél kutatott a ház maradványai között. Elszomorította a látvány...
Leült, evett egy keveset, amikor az egyik bokor mögül egy hosszú fülű, bolyhos kis állat ugrott elő.
- De furcsa kis mókusok élnek itt lent... - gondolta Annabell. - Gyere, ne félj nem bántalak! - hívta a kis állatot.
- Szólíts Boróka Tappancsnak! - suttogta a nyuszi, és közelebb ugrott.
Annabell hercegnő simogatta Boróka Tappancsot, aki elmesélte, hogy régóta él itt egyedül...és örömmel csatlakozik hozzá az útra.
A patak mentén indultak el. Már órák óta sétáltak a sötétben, amikor egyszer csak avar zörgésre lettek figyelmesek. Boróka Tappancs a füleit hegyezte, Annabell hercegnő a hang irányába tartotta a fáklyát, de nem láttak semmit. A következő pillanatban azonban egy vadkan rohant ki egy nagy bokor mögül, és egyenesen feléjük tartott...
Annabell hercegnőnek eszébe jutott, hogy talán a vaddisznók rosszul látnak, ezért fogta Boróka Tappancsot, és balra dobta, ő pedig jobbra futott. A vadkan dühösen kereste őket, majd megérezte a nyúl szagát, és felé indult.
Boróka Tappancs remegett, félt, a füleit mozgatta, és elkezdett furcsán beszélni:
- Jajj, Törpenyúlanyám, erdőfacsemete, vadvirágosrozmaring...gesztenyeleves - és eközben a fülei egyre közelebb kerültek egymáshoz. Amikor a két füle összeért, éppen ezt mondta: - Óriás griffmadár - és ekkor váratlanul, a semmiből egy óriási madár csapot le, karmaival a vadkan hátába kapott, és elrepült vele.
- Nem tudom, hogy csináltad, de örülök neked! - kiáltotta Annabell hercegnő, és hálából egy hajából kivett szalagot kötött új barátja nyakába. Újra elindultak a patak mentén. Minél több idő telt el, annál világosabb és melegebb lett az erdő, ennek mindketten nagyon örültek. Egyre több gyümölcsöt és virágot is találtak, így jóllakva láttak neki a menedék építésnek - ágakból és levelekből tetőt, száraz fűből ágyat készítettek maguknak.
Másnap reggel útravalót csomagoltak, és indultak tovább. Annabell hercegnő néha az ölében vitte Boróka Tappancsot, aki hamar elfáradt a nagy ugrálásban. Estére kiértek az erdőből, és megdöbbenve látták, hogy a patak egy szakadékban tűnik el...
- Milyen sok ember jár mostanában errefelé - hallottak egy vékonyka hangot. Amikor lepillantottak észrevették a hang gazdáját, egy kis tüskés állatot.
- Ő egy sün - súgta Boróka Tappancs Annabellnek.
- Üdvözöllek kedves sün! Megkérdezhetem, hogy láttad-e a szüleimet errefelé?
-
Micsoda kérdés! - dohogott a sün. - Szerinted kérdeztem bármit attól a két embertől aki egy gerendába kapaszkodva úszott a vízesés felé?
- A vízesés felé... - Annabell hercegnő hangja elcsuklott - ...és mi van a vízesés után?
-
Úgy nézek én ki, mint aki valaha beleugrott abba a feneketlen szakadékba? - méltatlankodott a sün. -- Egyébként nem zuhantak le, ha erre vagy kíváncsi.
-
Jajj, de jó! - sóhajtott megkönnyebbülve Annabell hercegnő.
- Jó - jó? Nem mondtam, hogy jó! Egy sárkány kapta el őket zuhanás közben és elrepült velük. Micsoda kíváncsi népség! - mondta a sün és apró lábain gyorsan elfutott.
A csendet Boróka Tappancs törte meg:
- Annabell, te tudsz repülni vagy úszni? Ilyen - és ilyen gyors - válaszra azonban ő sem számított, a hercegnő ugyanis felkapta kis barátját és beugrott vele a vízbe.
- Ez itt egy vízesés, mit csinálunk? - kérdezte Boróka Tappancs.
-
Úgy láttam az erdőben, veszély esetén csodákra vagy képes - kiabálta a hercegnő a vízesés egyre erősödő robaja mellett.
- Jóságos szőrmenyulak, meg fogunk halni! - kiáltotta Boróka, majd nem csak fázni, remegni is kezdett. Egyre közelebb kerültek a szakadékhoz, és végre elkezdett összefüggéstelenül beszélni:
-
Padlizsánuborka...tücsökhegedűhúr...fűszálhasogatás...madáreső... - az utolsó szónál összeértek a fülei, az ég hirtelen megtelt madarakkal, akik csőreikkel megfogták a két vizes vándort, és repítették őket felfelé.
- Kérlek titeket, lefelé repüljetek! Meg kell találnunk a szüleimet! - kérte őket Annabell hercegnő, mire a madárraj készségesen ereszkedni kezdett. Egész éjjel szálltak, a ruhájuk is megszáradt mire földet értek.
-
Ez a sárkány birodalma, sok szerencsét kívánunk! - csipogták a madarak, és eltűntek. Félhomály volt, de lehetett látni a fekete fákat, a fekete dombokat és a sárkány fekete várát.
- Mi a terv? - kérdezte Boróka Tappancs. - Kérlek, Annabell, ne mondd azt, hogy egyszerűen besétálunk, te pedig ismét arra számítasz, hogy megijedek, és csoda történik...
- Ez is egy jó terv... - mosolyodott el a hercegnő - de arra gondoltam, együnk valamit, pihenjünk, és aludjunk rá egyet! Így is tettek. Tüzet gyújtottak, majd elővették az erdőből hozott gyümölcsöket, és miután megették őket, fáradtan bújtak össze.
Reggel hatalmas ordításra és szélviharra ébredtek - a sárkány csapkodott felettük. Annabell még magához sem tért, Borókának pedig megijedni sem volt ideje: a sárkány megfogta őket, a várához repült velük, és börtönbe zárta őket. A sötét cellában Annabell hercegnő sírni kezdett.
- Azt hittem megtaláljuk őket...azt reméltem, kiszabadíthatjuk őket... Ekkor egészen közelről megszólalt két hang:
- Annabell! Kicsi lányom! Hogy kerültél ide? A hangok gazdái végül tapogatózva közelebb jöttek, és boldogan ölelték magukhoz a lányukat és kis barátját.
- Anya, apa! Ne haragudjatok! Értetek jöttem, de most én is fogságba kerültem! Boróka Tappancs talán segíthetne hazajutni, de azt hiszem, csak akkor működik a varázsereje, ha veszélyben van az élete...
-
A kastélyból ki tudunk jutni... - mondta erre a herceg. Tegnap találtam egy titkos csapóajtót, a járat lefelé visz- de ha arra indulunk, nincs visszaút!
- Próbáljuk meg! Itt nem maradhatunk! - válaszolt Annabell hercegnő, majd egymás után csúsztak le a titkos alagúton. A várat körülvevő vizesárokban találták magukat, így piszkosan, vizesen de szabadon úsztak a partra. Futásnak eredtek. Menedéket szerettek volna találni az erdőben, mielőtt a sárkány észreveszi és utoléri őket...
Már majdnem elérték az első fát, amikor a sárkány felszállt a vár egyik bástyájáról. Dühösen ordított, gyorsan csapkodott a szárnyaival, már majdnem elérte Annabell hercegnőt, amikor Boróka Tappancs ismét nagyon megijedt, remegni kezdett, és furcsa szavakat mondott:
-
Tűzálló pamacsfarok...pitypangleveskocka...nyúlbukfenc... - majd amikor összeértek a fülei, ez jutott az eszébe: - kezesbárány...
Erre a szóra a sárkány fehérré változott, pikkelyeiből szőr lett, és illedelmesen megkérdezte:
- Mit tehetek értetek?
-
Vigyél haza minket! - kérte Annabell hercegnő. Mindannyian felmásztak a sárkány-bárány hátára, egész nap és egész éjjel repültek, míg végül hazaértek.
A város fekete gyászba borult, mivel mindenki azt hitte, elvesztették a hercegi családot - de amikor meglátták őket hatalmas örömujjongásban törtek ki. A szakács új tortát kezdett sütni, a szabó még szebb ruhát készített, hogy illőképpen megünnepeljék a hazatérést és a hercegnő hatodik születésnapját.
Itt a vége - és az ünnepség után Boróka Tappancs szeretett volna hazafutni véle, ezért a herceg egy új lépcsőt készíttetett, amely egészen a földig ért, hogy új barátjuk bármikor meglátogathassa őket, és a város lakói is megismerhessék a lenti világot.
Holnap találkozzatok ti a törpenyúllal!
