Nelli és a teknős

- Mi lehet ez a hang? És miért mozog a doboz, amiben vagyok? Minden annyira furcsa..
Eme gondolatok egy mocsári teknős fejében kavarogtak, aki egy régi banános dobozban kuporgott, a doboz egy autóban volt, amely egy kavicsos-poros úton haladt, egy tó mellett.
Végre megálltak. Illatok és hangok kavalkádja köszöntötte az utazót, akinek rögtön feltűnt közülük egy nagyon ismerős: a víz semmi mással össze nem téveszthető otthonossága.
- Menj! - mondta az ember, aki az autót vezette. Lerakta a dobozt, majd beült a kocsiba, hangosan becsapta az ajtót és elhajtott.
A teknős ijesztőnek találta ezt az új helyet, sokáig meg sem mert mozdulni - de végül győzött a tó hívogató ereje, és lassan elindult felé.
- Csak szép lassan! Élvezd a tavaszi éjszaka látványát! - szólt egy kedves, csilingelő hang a magasból.
- Én sosem sietek - vetette oda a teknős az ismeretlennek. - De mégis, mit kellene látnom a sötétben?
- Nézd a csillagokat a víztükörben! - hangzott a felelet egyre távolabbról.
A teknős kíváncsian araszolt tovább a tó felé.
- Csillagok… Nekem mindig azt mondták, hogy azok a hátamon vannak - gondolta értetlenül, miközben elé tárult a látvány. Szólni sem tudott ámulatában, több ezer fénylő pontot látott maga előtt, mintha egy különös, aranyszálakkal készített szőnyeg kínálkozott volna új otthonául. Nem tudta levenni a szemét a sosem látott csodáról, úgy lépkedett egyre közelebb - és amikor már a csillagtengerben úszott vette csak észre, hogy felette is ugyanaz a végtelen ragyogás látható.
Egészen hajnalig tanulmányozta az égi térképet. Amikor alábbhagyott a tücskök és békák kórusa, számára ismeretlen madarak éneke köszöntötte a napfelkeltét.
Szemlélődése közben ismét meghallotta a tegnapi hangot:
- Nagyon jól csinálod! Készen állsz még több csodára?
Kereste a hang forrását, de sehol sem látta.
- A páncélodon ülök - csilingelte a hang, majd tulajdonosa átrepült a teknős fejéhez.
- Úgy látom, te sosem jártál még itt - az azonban nagyon szokatlan, hogy se csillagokat, se napfelkeltét nem láttál. Hol éltél eddig?
- Egy terráriumban - felelte lassan a teknős, miközben szemügyre vette új beszélgetőpartnerét, egy szépséges, színes szitakötőt.
- Én pedig nem láttam még terráriumot! Kellemes hely?
- Tudod, az egy átlátszó doboz egy nagyobb betondobozban. Volt benne víz és ennivaló… de sosem mehettem ki belőle, és minden egyes napom ugyanúgy telt el.
- Értem… Akkor most a legjobb, legizgalmasabb helyre költöztél! Én Nelli vagyok, vízi leány, és szívesen megmutatom neked a mi kis tavunkat!
- Engem Döncinek neveztek el az emberek. A születéskori nevemre nem emlékszem, mert elég öreg vagyok már.
- Nagyon örülök, hogy megismerjük egymást, Dönci! Kalandra fel!

Nelli felszabadultan repkedett - így mutatta az utat - , Dönci pedig alatta úszott, és felettébb szórakoztatónak találta, hogy valaki képes repülni - nemcsak előre, hanem hátra is.
- Azt mondtad, öreg vagy? Mennyire vagy öreg? - kíváncsiskodott a szitakötő.
- Tizennyolc éves vagyok, az elég sok egy teknős életében. Az emberek minden évben csináltak nekem salátatortát, tőlük tudom.
- Mennyi a 18 év?
- Egy év általában háromszázhatvanöt nap és éjszaka együtt - szóval elég sok.
- Akkor én már harminc napos vagyok ebben a formámban, de előtte nagyon sokáig lárva voltam - ezek szerint én is öreg vagyok.
- De hiszen akkor te most születtél, előtted az élet! Hogyan lennél hát öreg? - kiáltott fel Dönci.
- Tudod, a nálam idősebb szitakötők már nem élnek, a testvéreim közül pedig én vagyok az utolsó - nekünk csupán ennyi az utunk.
A teknős elkomorodott:
- Tehát mindketten az életünk vége felé járunk, ez olyan szomorú…
- Ne a halálra gondolj, hanem az életre! Ne a jövővel foglalkozz, hanem a jelennel! Minden új nap tökéletes és gyönyörű! És meg is fogom mutatni neked!
- Köszönöm! Sokkal kevesebb ideig éltél nálam, mégis többet láttál a világból, mint eddig én…
Egy ideig csendben folytatták az utat. Kalandjuk a sűrű nádasban folytatódott - néhol Döncinek nem csak úszni, mászni is kellett a céljuk eléréséhez.
- Figyelj.. - súgta Nelli, miközben új barátja páncéljára szállt. A nádas rejtett, titkos része hirtelen megtelt élettel. Egy tőkés réce vezette családját a vízen, a pelyhes utódok fegyelmezetten követték mindenhová. Dönci lassan elmosolyodott. Ez volt az első igazi család, amit életében látott. Sosem érzett melegség járta át a szívét - Nelli pedig pontosan tudta, mit érez, mert miközben ide-oda repkedett, egyszer csak megállt a levegőben, szembefordult a teknőssel, és mosolyogva így szólt hozzá:
- Remélem, találunk neked is egy teknős társat..!
Dönci gondolataiba számtalan ismeretlen lehetőség kúszott be, ám most jobban lekötötték az új ízek, jóízűen falatozott szinte mindenből, ami útjába került.
- Hogyan ehettem ennyi éven keresztül csak salátát? - kérdezte, hangosan ropogtatva a friss növényeket.
- Egyél csak, élvezd az ízeket! Most nincs más a világon, csak te - és amit eszel!
Eközben egyre melegebb lett, Dönci boldogan úszkált, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy kiemelkedik a vízből. Hirtelen megszólalni sem tudott, félve nézett lefelé - ott pedig egy hatalmas, sötét hátat látott.
- Mi történik velem..? - kérdezte félhangosan, amire már Nelli is odafigyelt.
- Ó, ő csak Tihamér! Ne haragudj rá, meglehetősen egyedi humorérzéke van!
Eközben Tihamér - aki egyébként a tó legnagyobb harcsája címet viselte évek óta büszkén - amilyen hirtelen felbukkant, úgy alá is merült, Dönci pedig az alapos fürdés után ismét a felszínre került - immár egyedül.
- Remélem, belülről is olyan nagy élmény volt, mint kívülről! - kacagott Nelli, és ekkor már a teknős is mosolygott.
- Csak egy kissé váratlanul ért… - mondta.
- Mindig minden állandóan változik! - csilingelte Nelli. - Ettől olyan szép!
- Itt minden nap ilyen izgalmas? - kérdezte a teknős.
- Igen, itt minden nap tökéletes nap! - felelte a szitakötő.
És úsztak-repültek tovább. Dönci mindenre kíváncsi volt, az új világ minden zugát meg akarta ismerni.
- Mekkora ez a tó? - kérdezte.
- Nos, születésem óta repkedek, és elmondhatom, hogy nagyon kicsi részét ismerem csak. Nem tudtam még olyan magasra repülni, hogy lássam a teljes tavat - de neked még lesz lehetőséged megismerni az egészet! - válaszolta Nelli.
Dönci csak mosolygott a válaszon. Ráébredt, hogy ez életében az első nap, amikor mosolyog - és ez nagyon tetszett neki.
Tovább haladtak a part mentén, amikor egy hatalmas hattyúval találkoztak. A madár láthatóan szomorúan, magányosan úszkált. Nelli köszöntötte:
- Szia Róza! Hogy vagy?
- Meglehetősen éhesen..
- Nem találsz ennivalót?
- Találok, de nem tudom lenyelni - válaszolt Róza, és Nelli ekkor figyelt fel a nyakán lévő, színes gyűrűre. - Ez a valami a vízen úszott, én pedig halászás közben véletlenül beledugtam a fejemet, most pedig nem tudom levenni.
- Dönci!
- Igen?
- Róza, bemutatom Döncit, az új lakót! Dönci, ő itt Róza. Le tudod esetleg rágni a nyakáról azt a valamit?
- Igen, ha elég mélyre tud hajolni.. csak ne kelljen lenyelni. Ugye nem kell?
- Dehogy kell!
- Gyere Róza, hajolj le kérlek!
A hattyú közelebb úszott, és méltóságteljesen lehajolt. Dönci pedig rágott, rágott, rágott - pár perc után pedig a színes karkötő (mert az volt) leesett a hosszú nyakról.
Róza éppen köszönetet szeretett volna mondani, de meglátott egy kis halat, és azonnal lenyelte.
- Elnézést kérek, napok óta nem ettem! Köszönöm a segítséget, örülök, hogy megismertelek!
Döncit újra elöntötte az ismeretlen érzés. Akkor is érezte még, miután elbúcsúztak:
- Ez a melegség, amit érzek, el fog múlni? - kérdezte.
- Ez csak tőled függ, Dönci! Élj, szeress, segíts másoknak, és akkor mindig érezni fogod!
- Érzem - merengett a teknős, miközben arra lett figyelmes, hogy változnak a fények.
Nelli mintha olvasott volna a gondolataiban:
- Tetszik életed első naplementéje?
- Csodálatos…
Elmélyülten nézték, ahogyan az utolsó fénysugár is elbúcsúzik, és átadja a helyét az éjszakának.
- Életem második éjszakája a csillagok alatt! - kurjantott Dönci.
- Ez mindig olyan végtelenül szép.. - ámult el Nelli is.
Sokáig nézték még a partról az égboltot, Dönci másnap nem is emlékezett rá, mikor aludt el. Amikor felébredt, azonnal a barátját kereste, a kis vízi leányt, de hiába szólongatta, nem kapott választ. Még reggelizni is elfelejtett, azonnal elindult, sorra végigjárta a tegnapi helyszíneket, kérdezősködött, de Nellit senki sem látta.
Érezte, hogy többé nem fognak találkozni. Új érzés kerítette hatalmába, a szomorúság - ugyanakkor hálát és örömöt is érzett egyszerre.
- Köszönöm, Nelli! Mindig emlékezni fogok a csodás kalandjainkra! - suttogta, miközben életének első könnycseppje gördült le öreg arcán.